Close
RSS

Média

Forrás: Heti Válasz, Cím: A kétségek pere- 2007. szeptember 19.

A történészek még nem pihenhetnek: az ötszáz oldalas kötetből mielőbb készíteni kell egy rövidebb, a széles közönség által is fogyasztható változatot, hogy mindenki nyugodt szívvel koszorúzhassa meg Tóth Ilona szobrát. Kardos János, Tóth Ilona védőügyvédje mondta a könyv címében idézett mondatot védence halálos ítélete után. A korszak egyik legtisztességesebb jogásza, Bibó István barátja, aki mindent megtett, hogy a szigorló medikát megmentse a haláltól, élete végéig cipelte magával a szörnyű terhet, a jogászi tehetetlenséget. A költői cím némileg ellentmond a szikár tartalomnak. Kiss Réka és M. Kiss Sándor ugyanis szigorúan történészszemmel, érzelmi kommentárok nélkül, áttanulmányozva a fellelhető dokumentumokat, s a régiek mellett újabbakat is felvonultatva tárja az olvasó elé a Tóth Ilona-per ellentmondásait, a nyilvánvaló hiányokat. Két álláspont került eddig a széles közönség elé. Az egyik Eörsi Lászlóé, aki úgy véli, Tóth Ilona ügyében nem koncepciós pert folytattak le, a másik Jobbágyi Gáboré, aki szerint veréssel, kínzással kényszerítették ki a medika vallomását, olyan gyilkosságért ítélték halálra, amit nem követett el. Noha Eörsi László több tanulmányában is leszögezi, hogy Tóth Ilonát az 1956-os forradalom mártírjának tartja, rá hivatkozva néhány publicista ma is legyilkosozza a másik tábor által hősnek, tisztának, szinte szentnek tartott lányt. Többévi kutatómunka eredményeként ötszáz oldalon most itt a nagyon okosan, visszafogottan megírt Tóth Ilona-ügy, amely arra figyelmeztet, hogy kulcskérdések maradtak nyitva. Máig nem tudjuk, hogy a szovjetek által vezényelt első kihallgatáson - melyről nem maradtak fenn dokumentumok - hogyan született meg a beismerés. Nem tudni, hogy a későbbiek során, amikor a külföld számára akarta bizonyítani a magyar kormány az ""ellenforradalmárok"" vadállati kegyetlenségét, mivel vették rá Tóth Ilonát, hogy tartson ki első vallomása mellett. S ami a legnagyobb meglepetés: az áldozat kiléte. Ki kellett ásni a meggyilkolt személy, az állítólagos Kollár István holttestét. A periratok szerint Kollárnak az volt a veszte, hogy felpróbálta sógora ávós egyenruháját és lefényképezkedett benne. Ezt a fotót a Domonkos utcai szükségkórház körüli forradalmárok megtalálták nála. Nos, a történészi kutatásokból kiderül, hogy senki nem látta a holttestet, csupán a ruházat alapján azonosították Kollárt a rokonok. Olyan vonásokra, testi jegyekre hivatkozva, amelyeket a tetemen nem észlelhettek. Az orvosszakértők ráadásul nem találták meg azokat a tűszúrásokat, amelyeket a vád felhozott. Hogy tudniillik Tóth Ilona különféle benzines, morfiumos és levegőinjekciókkal osztotta a halált a kórházban. (Lám, az orvos miként él vissza tudásával!) Az ügyész a tárgyalás során nagyvonalúan átsiklik a tények felett. M. Kissék biztosak abban, hogy a kórház udvarán exhumált tetem nem Kollár Istváné, és szeretnék tudni, ki az igazi Kollár István. Fantasztikusnak tűnő, mégsem légből kapott hipotézisük nyilván sok vitára ad még alkalmat. A nagy mű - benne rengeteg olyan észrevétel, epizód, arcél, amely ötven év távlatából is pontosan érzékelteti a forradalom és megtorlás légkörét - elkészült tehát. Ám a történészek még nem pihenhetnek: az ötszáz oldalas kötetből mielőbb készíteni kell egy rövidebb, a széles közönség által is fogyasztható változatot. Higgadtat és okosat, mint a mostani, hogy mindenki nyugodt szívvel koszorúzhassa meg Tóth Ilona szobrát. KISS RÉKA-M. KISS SÁNDOR: A CSALOGÁNY ELSZÁLLT. TÓTH ILONA TRAGIKUMA. Kairosz, Budapest, 2007. Ára: 4900 Ft http://hetivalasz.hu/showcontent.php?chid=16609

Címkék :  Heti Válasz
Forrás: MNO, Szerző: Szarka Ágota, Cím: Ötvenhat ötven éve. Mivé lett ötvenhat? Recenzió Stefka István riportkötetéről- 2007. június 29.

A szabadságküzdelmeket nem a lánctalpas tankokkal lehet leverni: azok csak eszközök a szí­v és az ész leigázásához. A legfontosabb, vérre menő harc a géppisztolyok elhallgattatása után az emberek lelkéért folytatódik tovább, akár évtizedekig. Így van ez a magyar forradalommal is. Stefka István újabb, 56-os riportkötete ezt a gyilkos háborút dokumentálja. A sorsokból kirajzolódik a legvidámabb barakk urának, Kádár Jánosnak, és társainak - akik közül ma is jónéhányan meghatározó szerepet játszanak a magyar közéletben - valódi portréja, a mai napig tartó szándékos ködösí­téseken túli valóság. 1956 után az akasztófa mellett a legfőbb fegyver a betű lett. A világfordí­tó eseményeket ellenforradalomként definiálták, a szabadságukért kiálló tömegeket destruktí­v, gyilkos fasiszta csőcselékként állí­tották be. Már 1957-ben megjelent a Fehér könyv, ami célzatosan deheroizálta a forradalmat, a mí­toszrombolás, a kollektí­v bűntudatkeltés szándékával. Valamilyen módon mindenki érintett volt, Magyarország pedig csöndbe burkolózott. A forradalmat a túlélésért elföldelték, még otthon sem beszéltek róla, az unokák már azt sem tudták, hogy történt ilyesmi. Aztán a nyolcvanas években a megalázottak és megnyomorí­tottak, a megdrótozott bokával, arccal a föld felé eltemetettek szelleme kiszabadult a kádár-kori csönd nihiljéből. Az ötvenhatos forradalom emléke, a megtorlás áldozatai és túlélői, a forradalom célkitűzései és szellemisége a rendszerváltoztató idők kovásza lett. A megfélemlí­téssel és hazugságokkal száműzött szabadságharc - leverése után több mint egy emberöltővel - diadalt aratott. A ""ruszkik"" hazamentek, kikiáltották a köztársaságot, és a százmilliókat tönkre tevő vörös csillagnak leáldozott a dicsősége. Ám a győzelem nem hozott békét, nem hozott igazságot. A magyar rendszerváltoztatás - talán 56-nak is köszönhetően - vér nélkül ment végbe, és ennek örülhetünk. De nem csak a megtorlás maradt el, hanem a szembenézés is a kommunista diktatúra bűneivel. 56 kisajátí­tása, átmázolása szinte az első pillanatokban, az újratemetett mártí­r miniszterelnök, Nagy Imre koporsója körül elkezdődött, és a mai napig tart. Stefka István legújabb kötete, ami a magyar krónikás-irodalom legjobb hagyományait követi, ez ellen a felülről gerjesztett folyamat ellen veszi fel a harcot, a maga eszközeivel. Stefka István csak kérdez és riportalanyai elbeszéléséből összeáll a mozaik, a forradalom valódi lelki-szellemi ""portréja"". Felsejlik a rendszerváltozás után is tovább élő kommunista megtorlások ördögi mechanizmusa. A hálózat a forradalom után gőzerővel kezdett épí­tkezni Magyarországon és az emigráció köreiben. 56 szellemét sem tollal, sem fegyverrel nem tudták végleg elpusztí­tani, maradt hát az árulás: lehetőleg mindenkiből ügynököt csinálni, akkor is, ha semmi értelme. De legalább nem tud többé emelt fővel járni... Miért és hogyan kerülnek elő hirtelen egyes ""ügynökök"" aktái - mint például Pokorni János aktája - és miért süllyednek el mások 56-os szerepére, és az azt követő tevékenységére vonatkozó papí­rok? Hogyan jutottunk odáig, hogy az újabb generációk tömegei számára a forradalom nem jelent semmit, s amit tudnak róla, az is torz, jelenkori politikai érdekek által befolyásolt optikán keresztül jut el hozzájuk az állami oktatás kereteiben? Kik szorgalmazzák a mindenáron való ""megbékélést""? Valójában mivel is kellene megbékélni, és főként miért? Stefka István kötetében sok információt találhat erre vonatkozóan is az érdeklődő olvasó. A kötet nem csak 56-ról szól ? a forradalom előzményei és a következmények is kibontakoznak az eseményeket átélő emberekkel készí­tett interjúkból, a témával foglalkozó kutatók, tudósok állásfoglalásaiból. A vértanú szalézi pap, Sándor István testvére meséli el, hogyan zajlott az úgynevezett ""Pártőrségi per"": az egyházi árvaházakban felnevelt, majd kommunista átnevelő táborba internált, és az ÁVH elit gárdájába kényszersorozott fiatalok ügye, akik illegális módon tovább harcoltak a keresztény értékek terjesztéséért. Közülük többet felakasztottak 1953-ban. A túlélők közül sokan 56-osok lettek, a későbbi megtorlás áldozatai. A kötetben megszólalók között van pap, katona, egykori diák, mai történész, elí­télt, meghurcolt vasutas, munkás, orvos. Ismert, és kevésbé ismert arcok. Miért mocskolják a mai napig a mártí­r Tóth Ilona, vagy Mansfeld Péter emlékét? Hogyan lehetséges, hogy a rendszerváltoztatás után 16 évvel egyes meghatározó történész körök ugyanazokat a hazug köztörvényes vádakat ismételgetik, amiket Kádár pribékjei találtak ki az 56-osok lejáratására? A kötetben kibontakozó sorsok közelebb visznek a válaszhoz. Stefka István több mint egy évtizede kutatja, dokumentálja a forradalom eseményeit. A forradalom kitörésének ötvenedik évfordulóján, új könyvében a múlttól a jelenig í­vel? pályán ad képet arról, mi is történt Magyarországgal. Mivé lett, egyáltalán él-e még ötvenhat szelleme. Ahogy mondja, 56 októberében 13 éves volt, közelről látta mi történik a Práter és a Futó utcában. A forradalom igazságának keresése, felmutatása számára éppen ezért hivatás. A Magyar Nemzetben és a lap internetes portálján megjelent, forrásértékű í­rásaiból készí­tett új válogatás - amelyhez előszót Regéczy-Nagy László, utószót pedig Ugró Mikós í­rt - a forradalom ötvenedik évfordulóján nem csak a hősöknek járó méltó tiszteletadás, de figyelmeztetés is mindnyájunknak: a hősök és a hóhérok utódainak egyaránt. (A kötetről bővebb információk a www.kairosz.hu weboldalon olvashatók) Stefka István: Övenhat ötven éve - Mivé lett ötvenhat? Kairosz Kiadó, 2006

Címkék :  MNO
 Első ... Előző 3 4 5 6 7