Close
Hírlevél
Email:

Kép Domonkos László: Gúzsban tánc

Domonkos László: Gúzsban tánc

A magyar irodalom története 1956–2021
Formátum: B/5, 524 oldal, kemény táblás
ISBN: 978 963 514 148 7
A megjelenés éve: 2022
Borítóterv: Őri Kiss István
Régi ár: 4800 Ft
Ár: 3840 Ft
:

Alexa Károly ajánlása a kötethez:

Domonkos László egyszemélyes irodalomtörténete bár két klasszikus munkát jelöl
meg elődjeként, Szerb Antal és Féja Géza művét, valójában egy mai, lappangó
„szakmai” hiányt próbál betölteni. (Hajdanában, emlékezhetünk, a nagy Pintér is
„egyszemélyes” volt – bár számtalan névtelen „bedolgozóval” –, mint Horváth János
szintézise, vagy még előbb mondjuk Toldyé és Beöthyé.)
Feltételezésem szerint az újabb kori kollektív irodalomtörténeti munkák kudarcai
vehették rá a szerzőt arra, hogy egy „magán-irodalomtörténetbe” belevágjon.
Megjegyzem, hogy az ún. „spenót” első hatkötetes sorozata (1964–66) sokkal méltánylóbb
megítélést érdemel, mint ahogy azt Domonkosnál olvassuk, ám a „spenót”
folytatása éppoly sikerületlennek bizonyult, mint az erőszakolt posztmodernitás
2007-es, mentalitásában jó szavakkal aligha minősíthető produktuma, A magyar
irodalom történetei. Simon István 1973-as és Nemeskürty István 1983-as „alanyi”
összefoglalásai után szinte egy időben jelenik meg két újabb prózaíró, Grendel Lajos
(2010) és Háy János (2019) idevágó kötete, 2010-ben az az akadémiai Magyar
irodalom, amelyben az újabb korszakot Schein Gábor dolgozta fel (nem elfogulatlanul,
de korrekt módon), s végül napjaink mesterműve – amelyben a kollektivitás
egyéni vállalkozások eredője –, az MMA menedzselte Magyar Irodalmi Művek
című gyűjtemény (2021).
Nem tudhatni, hogy ezek közül miket és mennyire forgatott Domonkos, de aligha
voltak rá erősebb hatással: műve önálló, szuverén szöveg. Lendületes narrációja,
szövegszervezése különös elegy: hol a hírlapíró, hol az esszét művelő belletrista, hol
az irodalomtörténész dominál. Dicséretnek szánva emlékeztethetünk Szerb Antal
önjellemzésére, aki valami olyasmit mondott, hogy „olyan író vagyok, akinek alkalmilag
az irodalomtörténet a témája”.
Domonkos tájékozódása hullámzó: hol hallatlanul alapos, hol felszínesnek látszóan
nagyvonalú. Ideológiája konzervatívan nemzeti, politikailag erősen jobboldali
– olyannyira az, hogy a „másik oldalhoz” tartozó szerzőket nemcsak kritizálja,
hanem sokukról tudomást se vesz. Ellenpéldák persze vannak, ami azt is jelenti,
hogy akadnak számára olyan ellenszenves szerzők, akiknek műveiről szólva, nem
takarékoskodik a mérlegelő-megértő gesztusoktól. Maga a szövegmenet az időrendet
követi, és gyakran az irodalmi-politikai intézményi események, alkalmilag a
botrányok tagolják.
Domonkos ítéletei sommásak, többnyire a szerzői világképek alapján mond véleményt
a művekről, a szövegek kidolgozására kevés figyelmet fordít.
Mindebből következik, hogy nem tartja feladatának a magyar irodalom legutolsó
bő félszázada szisztematikus feldolgozását, ami viszont olvasóit is döntésre kényszeríti:
vagy elfogadják a munkáját így, ahogy van, vagy elutasítják teljes egészében.
Gondoljunk bele: egy ilyen szakmunka óhatatlanul kézikönyvvé válik, tehát szerzőjének
anyaga bemutatásakor a lehető legteljesebb képet kell megalkotnia. Ami különös
súllyal esik latba a mai végletesen megosztott kulturális életben: azok a nemzeti-
jobboldali-konzervatív-hagyománykötődésű irodalmárok, akik itt nem kapnak
helyet, aligha fognak szerepelni a „másik oldal” összefoglalóiban. Megjegyzem általánosságban,
hogy az efféle szolidaritás (lobbizás) igencsak gyengének mutatkozik
a rendszerváltozást követő irodalmi életben a „mi oldalunkon” – tehát Domonkos
könyvének a súlya ezáltal is nagyon megnő. Az én irodalmi ízlésem és irodalomértelmezésem
sok tekintetben eltér a Domonkos Lászlóétól, én alighanem nálánál jóval
több olyan költőt és írót tartok számon ebből a korszakból, akiknek teljesítményét
a nemzeti irodalmi kánonba (ha van ilyen…) tartozónak gondolom, ha a politikai
álláspontunk eltérő is, mint ő, mindazonáltal Domonkos könyvét jelentős alkotásnak
gondolom. Felkészültsége, elhivatottsága garantálja munkájának etikus érvényességét
és emellett számos olyan művet őriz meg a jövőnek, amelyek a napi irodalompolitikai
zajongás közben csöndesen eltűnőben vannak.
És arról se feledkezzünk meg, hogy ez az elsők egyike ama nagyobb terjedelmű
irodalomtörténeti összefoglalások között, amelyek fesztelen természetességgel – ha
nem is mindig a teljes volumenre figyelve – tárgyalják ugyanabban a szellemi-művészi
térben az anyaország, valamint az utódállamok és az emigráció alkotásait. Ez
is olyan eredmény, ami biztos, hogy a rendszerváltozás pozitív „szaldójához” írandó.

Termék címkék