Alexa Károly ajánlása a kötethez:
Domonkos László egyszemélyes irodalomtörténete bár két klasszikus munkát jelöl meg elődjeként, Szerb Antal és Féja Géza művét, valójában egy mai, lappangó „szakmai” hiányt próbál betölteni. (Hajdanában, emlékezhetünk, a nagy Pintér is „egyszemélyes” volt – bár számtalan névtelen „bedolgozóval” –, mint Horváth János szintézise, vagy még előbb mondjuk Toldyé és Beöthyé.)
Feltételezésem szerint az újabb kori kollektív irodalomtörténeti munkák kudarcai vehették rá a szerzőt arra, hogy egy „magán-irodalomtörténetbe” belevágjon. Megjegyzem, hogy az ún. „spenót” első hatkötetes sorozata (1964–66) sokkal méltánylóbb megítélést érdemel, mint ahogy azt Domonkosnál olvassuk, ám a „spenót” folytatása éppoly sikerületlennek bizonyult, mint az erőszakolt posztmodernitás 2007-es, mentalitásában jó szavakkal aligha minősíthető produktuma, A magyar irodalom történetei. Simon István 1973-as és Nemeskürty István 1983-as „alanyi” összefoglalásai után szinte egy időben jelenik meg két újabb prózaíró, Grendel Lajos (2010) és Háy János (2019) idevágó kötete, 2010-ben az az akadémiai Magyar
irodalom, amelyben az újabb korszakot Schein Gábor dolgozta fel (nem elfogulatlanul, de korrekt módon), s végül napjaink mesterműve – amelyben a kollektivitás egyéni vállalkozások eredője –, az MMA menedzselte Magyar Irodalmi Művek című gyűjtemény (2021).
Nem tudhatni, hogy ezek közül miket és mennyire forgatott Domonkos, de aligha voltak rá erősebb hatással: műve önálló, szuverén szöveg. Lendületes narrációja, szövegszervezése különös elegy: hol a hírlapíró, hol az esszét művelő belletrista, hol az irodalomtörténész dominál. Dicséretnek szánva emlékeztethetünk Szerb Antal önjellemzésére, aki valami olyasmit mondott, hogy „olyan író vagyok, akinek alkalmilag az irodalomtörténet a témája”.
Domonkos tájékozódása hullámzó: hol hallatlanul alapos, hol felszínesnek látszóan nagyvonalú. Ideológiája konzervatívan nemzeti, politikailag erősen jobboldali – olyannyira az, hogy a „másik oldalhoz” tartozó szerzőket nemcsak kritizálja, hanem sokukról tudomást se vesz. Ellenpéldák persze vannak, ami azt is jelenti, hogy akadnak számára olyan ellenszenves szerzők, akiknek műveiről szólva, nem takarékoskodik a mérlegelő-megértő gesztusoktól. Maga a szövegmenet az időrendet követi, és gyakran az irodalmi-politikai intézményi események, alkalmilag a botrányok tagolják.
Domonkos ítéletei sommásak, többnyire a szerzői világképek alapján mond véleményt a művekről, a szövegek kidolgozására kevés figyelmet fordít.
Mindebből következik, hogy nem tartja feladatának a magyar irodalom legutolsó bő félszázada szisztematikus feldolgozását, ami viszont olvasóit is döntésre kényszeríti: vagy elfogadják a munkáját így, ahogy van, vagy elutasítják teljes egészében. Gondoljunk bele: egy ilyen szakmunka óhatatlanul kézikönyvvé válik, tehát szerzőjének anyaga bemutatásakor a lehető legteljesebb képet kell megalkotnia. Ami különös súllyal esik latba a mai végletesen megosztott kulturális életben: azok a nemzeti-jobboldali-konzervatív-hagyománykötődésű irodalmárok, akik itt nem kapnak
helyet, aligha fognak szerepelni a „másik oldal” összefoglalóiban.
Megjegyzem általánosságban, hogy az efféle szolidaritás (lobbizás) igencsak gyengének mutatkozik a rendszerváltozást követő irodalmi életben a „mi oldalunkon” – tehát Domonkos könyvének a súlya ezáltal is nagyon megnő. Az én irodalmi ízlésem és irodalomértelmezésem sok tekintetben eltér a Domonkos Lászlóétól, én alighanem nálánál jóval több olyan költőt és írót tartok számon ebből a korszakból, akiknek teljesítményét a nemzeti irodalmi kánonba (ha van ilyen…) tartozónak gondolom, ha a politikai álláspontunk eltérő is, mint ő, mindazonáltal Domonkos könyvét jelentős alkotásnak
gondolom.
Felkészültsége, elhivatottsága garantálja munkájának etikus érvényességét
és emellett számos olyan művet őriz meg a jövőnek, amelyek a napi irodalompolitikai zajongás közben csöndesen eltűnőben vannak. És arról se feledkezzünk meg, hogy ez az elsők egyike ama nagyobb terjedelmű irodalomtörténeti összefoglalások között, amelyek fesztelen természetességgel – ha nem is mindig a teljes volumenre figyelve – tárgyalják ugyanabban a szellemi-művészi térben az anyaország, valamint az utódállamok és az emigráció alkotásait. Ez is olyan eredmény, ami biztos, hogy a rendszerváltozás pozitív „szaldójához” írandó.
A Kairosz Kiadó több mint 25 éve jelentet meg könyveket különböző műfajokban, de főként teológia, filozófia, vallás, pszichológia, közgazdaságtan, politika, szépirodalom témakörökben. Csath Madolna, Bogár László, Galuska Tünde, Lezsák Sándor, Marton Gyula, Szabó József László, Oláh János és számos más kiemelkedő szerzők műveit tekintheti meg és vásárolhatja meg honlapunkon.
Válogasson a Kairosz Kiadó által kiadott könyvek százai közül. Kiadónk szerteágazó témákban kínál kiváló olvasmányokat, filozófia, teológia, hit, vallás, pszichológia, történelem témájú könyvek százai mellett szépirodalmi könyveket is talál. Szeretettel ajánljuk a webshopunkon elérhető művészeti albumokat is.
Kiemelkedő sorozataink, mint a Magyarnak lenni és Miért Hiszek? riportkönyvek, valamint a Féltett Kishazák, mélyebb betekintést nyújtanak a magyar identitásba és az interjúalany hitébe, hazaszeretetébe. Szerzőink, mint Pokol Béla, Szerencsés Károly, Molnár Tamás, Dér Katalin, Botos Katalin és sok más tehetséges író, kiválóan vezetik az olvasót a tudás újabb és újabb mélységeibe.
A YOUCAT, Y-Biblia és YOUCAT gyermekeknek világhírű bestsellerek is kiadónk gondozásában jelentek meg magyarul, valamint az Egy Bogár naplója sorozat is a Kairosz Kiadóhoz fűződik.
Ne feledje, továbbra is vásárolhat személyesen a 13. kerületi könyvesboltunkban: 1135 Budapest, Szegedi út 43.