A pálosok művészettörténeti kézikönyve

A pálosok korabeli népszerűségét jelzi az a 73 rendház, amely Mohács előtt a középkori Magyar Királyság területén, a Kárpát-medencében létezett, mindazok a királyi és főúri donációk és alapítások, melyekkel a XIV–XV. században elhalmozták őket. A pálos rend későbbi históriája már inkább az örökös újrakezdések története.

A török pusztításokat, a reformáció elterjedését immár mindinkább városokhoz kötődő rendként élte túl, hogy aztán a XVII–XVIII. században új erőre kapva, az 1773-ban feloszlatott jezsuiták intézményeit is átvéve, újra régi fényére emlékeztessen. Azonban II. József monasztikus rendeket érintő rendelete a pálosokat is sújtotta, s habár a magyarországi rendtartomány újjászervezése megvalósult a két világháború közötti években, a kommunizmus négy évtizede ismét lenullázott mindent.

A Magyarországon immár sokadszorra haló poraiból újraéledő pálos élet jelenleg négy kolostorban folyik (Budapest, Pécs, Márianosztra és Petőfiszállás–Pálosszentkút), továbbá a székelyföldi Hargitafürdőn is szerveződött egy filia néhány éve.

A pálosok története legendákkal teljes. E legendárium az egyiptomi sivatagba elvonult Remete Szent Páltól a pilisi remetéket egybegyűjtő Boldog Özsébig ível, magyarországi redakciói pedig a különféle rendtörténeti munkákban és a szájhagyományban lelhetők fel.

A világ zajától távoli és kifejezetten szép fekvésű helyeken létesült pálos kolostorok szellemi centrumai és ihletői voltak a környékbeli falvak népének, olyannyira, hogy idővel legtöbb vidéki rendházukat az ún. veres barátok mondakörébe adaptálta a népi képzelet.

A modern, kortárs folklór vadhajtásai pedig már néhai táltos pálosokat vizionálnak a nemzeti ezotéria jegyében a Pilis rengetegébe – ám végső soron ugyanazt az eszmei hátteret képviselve, mint ami jelen volt folyamatosan a rend magyarországi történetében: a koldulórendeken kívül nincs még egy olyan szerzetesrend, amely magyar földön ennyire részévé vált az ún. magyar népléleknek.

A pálosok építészeti örökségéről számos kiváló szakmunka napvilágot látott az utóbbi évtizedekben. Az újonnan előkerült levéltári források és az újabb régészeti feltárások azonban folyamatosan árnyalják és gyarapítják a vonatkozó ismereteket.

Galuska Tünde művészettörténeti monográfiája is bizonyára egy olyan pillanatfelvétel, amely a XXI. század elején ismert állapotokat és ismeretanyagot rögzíti, azonban már csak méretei okán is olyan kézikönyvként, amely meghatározó dokumentuma, forrásanyaga és mintegy emlékműve a pálos rend nyolcszáz éves magyarországi jelenlétének.

A pálosok épített öröksége I. című, albumszerű kötet a szerző által tervezett sorozat első része. Mint az a könyv bevezetőjében olvasható, az ország keleti részén és a Dunántúlon található monostorok és templomok leírása egy-egy újabb kötet anyagát alkotja majd. Reméljük, hogy ezekben szerepel majd a rend felföldi és horvátországi épített hagyatéka éppúgy, mint a jóval szórványosabb erdélyi előfordulások. Jelen kötet a hajdani budaszentlőrinci anyakolostor vonzáskörzetébe tartozó, Budapest környéki kultuszhelyeket veszi számba.

Galuska Tünde műve nem korlátozódik csakis a középkori épített örökség helyszíneinek bemutatására, ami már csak azértis logikus és konzekvens döntés a szerző részéről, mert a barokk korban újjászerveződő, újra terjeszkedni kezdő rend a XV–XVI. századi tendencia jegyében a városokban is megjelent, újkori története pedig már lényegében városi történet.

Ezért kapott külön-külön fejezetet Galuska Tünde monográfiájában a Budapest V. kerületi Kisboldogasszony-templom, a jelenleg a magyarországi pálosok főtemplomának tekintett Szent Gellért-hegyi Magyarok Nagyasszonya Sziklatemplom, a székesfehérvári Nepomuki Szent János-templom, továbbá az épített örökség részeként mindazok a jeles budai épületek, melyek valaha a pálosok házai voltak (Magna Curia Regis, Vörös Sün ház, „Szent Pál háza”), vagy az esztergomi szállásház.

A pálos rend építészeti örökségét bemutató monográfiát mindazonáltal mégis azok a művészettörténetileg is jelentős vidéki kolostorok és helyenként máig impozáns romok teszik különlegessé, melyek illusztrációs ékkövei a kötetnek. Általában is elmondható, hogy e nagy alakú formátumban, műnyomó papíron kiadott, rajzokkal, fotókkal, archív képekkel gazdagon illusztrált kézikönyv – bár rendkívül olvasóbarát módon van szerkesztve – szakkiadványként is minden igényt kielégít, és figyelemmel van a téma szempontjából látszólag mellékes részletekre is.

Mint azt a szerző írja: „A középkori pálos építészet haza jelentőségét talán az adhatja, hogy a középkor folyamán működött közel száz monostor egyfajta hidat jelentett a »nagy« és a falusi »kis« művészet és építészet között” – a pálos építészet sokszínűsége is talán a különféle eltérő lokális, művészeti, szellemi impulzusokkal függ össze.

Galuska Tünde könyve értelemszerűen kiemelt terjedelemben foglalkozik a rend történetében is meghatározó jelentőségű Budapest környéki épületekkel. A rendtörténeti és építészettörténeti áttekintést követően így kerül bemutatásra a szerzetesrend első honi kolostorának tekintett, ma már csak romjaiban látható Kesztölc-klastrompusztai Szent Kereszt-monostor (valamint a többi pilisi kolostor: Pilisszentlélek, Pilisszentlászló), a szintén már csak alapfalaiban létező budaszentlőrinci anyakolostor, a Nagy Lajos király által alapított, máig fennálló márianosztrai kegytemplom és kolostor, továbbá a Dunakanyar egyéb jeles – valaha a pálosokhoz tartozó – egyházas helyei.

A közelmúlt rendkívül alapos régészeti ásatásainak is betudhatóan a kötet egyik legérdekesebb fejezete a börzsönyi Kóspallag közelében valaha létezett, a török időkben elnéptelenedett Szent Mihály-monostor, az ún. toronyalji kolostor bemutatása. Bár a fejezet végén szó esik arról az újonnan létesített emlékhelyről (vörösfenyőből készült stilizált kápolnáról), amely 2020 óta áll a romok között, képét érdemes lett volna az illusztrációk közé is beválogatni, hiszen sok tekintetben méltó párja a felföldi Debrődön a hajdani Szent László-kápolna romjai között állított ún. „növénytemplom”-nak. Hasonlóképpen némi hiány támadhat az olvasóban a márianosztrai kálvária és kálváriatemplom kapcsán, melyet külön kép nem kísér, annak ellenére sem, hogy önálló alfejezetként tétetik említés róla a könyvben.

Kisebb történeti nyomozásra invitál a hajdani Szent Zsigmond-monostort bemutató fejezet. Bár a középkorban „valahol Maros és Verőce” között, egy dunai sziget közelében létezett rendház helyét máig sem sikerült pontosan azonosítani, Galuska Tünde a középkori és kora újkori források és a régészeti feltárások egybevetésével a közelébe jut e kérdéskör megválaszolásának is. Így derül fény e rendház malmának helyszínére, továbbá ama hévizes forrásra, amelyet a XV. században koronás fők is felkerestek, és amely fürdőhely szintén e kolostorral volt szoros összefüggésben.

Mint említettük, A pálosok épített öröksége című kiadvány egy több részre tervezett művészettörténeti sorozat első kötete. Számos tekintetben hiánypótló monográfia, olyan kultúrtörténeti örökségtár, mint a szintén a Kairosz Kiadó által az utóbbi években publikált népköltészeti kézikönyvek. Csak remélhető, hogy hamarosan a sorozat többi része is közkinccsé lesz.