Interjú Iancu Laurával és Bodnár Dániellel a Földi dolgokról című művükről

Beszélgetőkönyvük több szempontból is rendhagyó. A Kiss Péter által készített interjú remekül bemutatja a könyv keletkezésének körülményeit, célját, a mögötte rejlő elgondolást és felvillantja előttünk a szerzők általános gondolkodásmódjának egy-egy apró részletét. Szeretettel ajánljuk mindenkinek elolvasásra a Kultúra.hu oldalon megjelent beszélgetést, amelyből egy-egy részletet mutatunk, hogy meghozza a kedvet.

A könyv 2240 forintos kedvezményes áron elérhető itt.

K.P.: A könyv szerkezetére Laura ötletének döntő – a könyvet a káosz és egy párban írt, sejtelmes műalkotás, regényszerűség (?) irányába egyaránt elmozdító – hatása volt. Dániel így ír róla az előszóban: Laura „felvetette, mit szólnék ahhoz, ha nem szabályos életműinterjút készítenénk. (…) Benne lennének például a leveleink (…), és más írások is. Minden, ami eszünkbe jut, ami történik velünk. Prózai írások, versek, esszék, álmok, riportok.” Hogyan döntöttetek arról, hogy a sokféle írásotok közül melyek kerüljenek bele a könyvbe? Szerintetek a 129. oldalig olvasható szövegeitek hogyan működnek együtt? Monológok? Vagy felelgetnek egymásnak? Csak véletlenszerűen követik egymást, vagy szerkesztői megfontolások alapján?

Dániel: A könyvet a kapcsolatunk jellege határozta meg. Nem lehet átlagos interjúsorozathoz hasonlítani. Számomra nem az általunk írt szövegek egymáshoz való viszonya volt a fontos, hanem az, hogy részemről minden bekerüljön, ami abban az időszakban foglalkoztatott, megérintett. Hogy Laura tudjon róluk.

Laura: Valóban az én kérésem volt, hogy Dani is tárulkozzon fel. Hogy mindenről írjon, ami történt vele; küldje el, amin dolgozott: kíváncsi voltam a napjai lenyomatára. A járvány miatt otthonról dolgoztam, miközben a gyermekeim tanítója, óvónője, dadusa, konyhás nénije, orvosa, papja, néha még rendőre is voltam – lehetetlenség lett volna Dani összes könyvét elolvasni, és azok mentén viszontkérdezni. De ahhoz ragaszkodtam, hogy amin éppen dolgozik, ami éppen történik vele, arról tudjak. Olvasója voltam. A figyelmemmel voltam jelen a számára.

Dániel: És éppen ez egy kapcsolat lényege: hogy érzed, a másik figyel rád; érdekli, amit írsz, mondasz. Van hozzá érzékem, hogy egy kapcsolatban megismerjem a hamis hangokat, és Laurától soha nem tapasztaltam ilyeneket.

K.P.: Háromszáz oldalas könyvetek első és második, nagyjából azonos hosszúságú része csaknem inkompatibilisnak tűnik. (...) Az első részben Dániel határozottan építkezik, és a Laura által javasolt koncepció szellemében mindent bedob, Laura viszont inkább „elhárít”: mentegetődzik, hogy nem igazán ér rá, és sűrűn elnézést kér emiatt. A második rész sokkal kiegyenlítettebb: hagyományos értelemben vett interjúk sorozata, és Laura majdnem olyan lelkiismeretesen válaszolgat benne Dániel kérdéseire, mint egy kisdiák, aki kissé meg van szeppenve a kérdező szigorúsága, eltökéltsége láttán.

Dániel: Nem tulajdonítok jelentőséget a két rész különbségeinek, a témák ugyanis mindkettőben ugyanazok, és az egymásra figyelésünk is mindkettőre egyformán jellemző. Laura pedig nem lerázni próbált az elsőben, csak más élethelyzetben voltunk, ezért neki kevesebb alkalma volt írni.

Laura: Bevallom, a törést én is érzem, bár magamban az első részt prelúdiumnak hívom. Talán illett volna egy mondattal eligazítani az olvasót. De engem már nagyon fárasztanak a magyarázkodások. Csak illene néha meghagyni az életet olyannak, amilyen, nem? Ezt gondoltam. Az élet akkor nem engedte, hogy klasszikus beszélgetést folytassunk, és interjúkötet szülessen. Ki kellett tágítani a műfaj kereteit. Az ember, ha hiteles akar lenni, nemcsak a műfajok kereteit, hanem az élet szavát is tiszteletben tartja. Ami lukas, befejezetlen az életben, az a könyvben is úgy marad. A könyvünk olyan, amilyen a „covidizmus” évei voltak. Beszélgettünk arról, hogy ha majd könyvtárba kerül, melyik polcra kellene tenni. És arra jutottunk: olyannak kell lennie, hogy csak a szépirodalmi könyvek között találja meg a helyét.

K.P.: Melyikőtök melyik részletével, gondolatával, történetével ajánlaná a reménybeli olvasóknak a Földi dolgokrólt?

Dániel: Számomra a könyvünk talán legkedvesebb és legmeghatóbb része az, ahol Laura felidézi: 12 éves volt, amikor a moldvai magyar gyermekek számára megteremtődött annak lehetősége, hogy Csíkszeredában, a József Attila Általános Iskolában anyanyelven tanulhassanak. A szülei azonban féltették, nem akarták elengedni. És most idézem őt: „Egész nyáron sírtam, fenyegetődztem, hogy nagy baj lesz, ha nem engednek el. Nem tudom, miért változtatták meg a döntésüket. Indulásom napján édesapám elment otthonról, állítólag gombászni. Édesanyám (…) felébresztett, és azt mondta, siessek! De tudjam meg, nincs visszaút! Akármi lesz is velem, Istent soha ne felejtsem el! Siessek, talán még elérem a buszt! Ennyit mondott. Rohantam a buszhoz, felpattantam, és elindultunk…” Olyan ez, mint egy népmese, csak itt nem a szegény legény, hanem a szegény leány hagyja el az otthonát, hogy felfedezzen egy másik, számára még ismeretlen világot.

Laura: Dani írásai között van egy kedvencem. Lehetne azzal is kezdeni a könyv fellapozását, a 32. oldalon olvasható: „Lólé Attila 38 éves fiatalember, jelenleg Pannonhalmán él egy parányi albérletben. Eddigi életútja annak példázata, hogy nincs az a mélység, ahonnan Isten kegyelme ki ne emelhetné a rengeteg gyötrelmet megélt lelket…”

A teljes interjút a Kultúra.hu oldalon, erre a linkre kattintva olvashatják számos érdekes információval a szerzőkről és a műről.